10.fejezet

Sziasztok!Nos:sokszor megfordult a fejemben,hogy ez legyen e az utolsó fejezet s ezzel le is zárulni ez a történet.De helyette mégis a folytatás mellett döntöttem.Mivel én vagyok "író",én írom meg a történetet.27 rendszeres olvasóm van.Azonban én csak 5 kommentet kérek. Szerintem két nap alatt összejöhetne az az öt komi,viszont erre 2 hetet kellett várnom :/ Azért megkérdezném:HOL VAN AZ A 27 R.O.??? Megkérem őket/titeket,hogy adjatok valami jelet a létezésetekről,mert már ez nagyon idegesít.Jöjjön a fejezet:

         

Sohasem voltam még ennél izgatottabb. Megismerni egy új idegent itt Forksban. Legszívesebben futottam volna,de a hasam nem engedte. A fekete Lexus nagyon szemet szúrt,mivel elég drága autó. S ahogy Mike Newton mondaná ez már tiszta szellemváros,kinek van pénze egy ilyen járgányra? Végre elértem azt a retkes verandát,a kocsiban nem ült senki. Kirázott a hideg. Az ajtó be volt törve. Az ajkaim megremegtek,a csomagok kihulltak a kezeim közül,majd hangos puffanás földet értek. Az izgatottság elmúlt,helyét a félelem vette át.

-          Te vagy Hulein Loong?- olyan hirtelen termett előttem egy pöttöm lány,azt hittem elájulok ijedtemben. De mégis miféle Hulein Loong? A kiscsaj végignézett rajtam,ajkait elnyújtotta,mire egy hatalmas,győzedelmes mosoly kerekedett ki belőle.- A lánya vagy…- suttogta még mindig mosolyogva. A szívem a torkomban verdesett,idegesített ez az alig 15 éves csajszi,aki azt hiszi mindent tud. Valahogy nem jött a szó a számra,köpni-nyelni nem tudtam.- Jane Volturi vagyok. Bizonyára nem tudsz semmit. Nem is baj,Drágám!- mosolygott ördögien.- Ne aggódj! Az édesanyád tehet mindenről,a te halálod áldás,ebben a fanyarú életben.- nevetett most már hangosan,diadalittasan.

-          Henriett,fuss!- ordította teli torokból egy ismerős,velőtrázó hang. Ahelyett,hogy teljesítettem volna az utasítást,hátrakaptam a fejemet. A szemeim ütköztek egy mélybarna szempárral,ami után már majdnem egy éve áhítozok. Megfagytam. Valami megváltozott bennem,minden porcikámmal Őt akartam,AKAROM! A testem hőfoka majdnem 40-re ugrott,összezavarodottan ingattam a fejemet,hátha csak álmodom. De nem! Tényleg Ő volt az. Abban a másodpercben egy világomlott szét,majd épült fel. Észre sem vettem,hogy már nem is azt a bizonyos személyt nézem,hanem egy farkast. A szem nem változott,csak a külső,de a vonzás ugyanúgy megmaradt.

Hirtelen akadt el a lélegzetem,a mellkasomba nyilaló fájdalomtól. Az egész testem előrecsuklott,mint egy rongybaba,küzdeni sem volt érdemes. Valahogy mindig erre a napra vártam,erre a fájdalomra,de nem pont ilyenkor. Hihetetlen,hogy most végre találkoznék vele,beszélhetnénk…pont MOST! Az esés közben eltörhetett a karom,de nem éreztem a fájdalmat,csak a hangos reccsenést hallottam. Egy krémes süti jutott eszembe,amit nagyon megkívántam. Ez megmosolyogtatott. Kizártam a külvilágot,az érzelmeket,a fájdalmat,csak én,a szempár meg a krémes maradtunk ott. Annyi rossz dolog van a feltételes módban:-na,-ne,-ná,né a jele. A szeretném szóban is ott van a jele…életben nem kívántam még ennyire a szeretném szót. Kiállhatatlanul idegesített,hogy nem volt alkalmam megismerni életem szerelmét,gyáva voltam neki bevalani! Egy gyáva kutya!- üvöltöttem magamban. A halál pont a legrosszabbkor jön el,amikor semmi keresnivalója nincs itt. Amikor akartam,hogy jöjjön értem,akkor nem jött. Kellemetlen. Nem tudok a múltamról,nem ismerhetem meg Robert-et,tudatlanul halok meg. Talán jobb is így. Lehet,hogy múlt annyira bonyodalmat szülne,amire nincs szó. Végülis,mit számít?! Előbb utóbb belehaltam volna,ha nem később. Szerintem már meg is haltam,csak nem vettem észre. Hangokat próbáltam kiszűrni az édes,fájdalmas,szúró csendben. Furcsa. Csak az én nyögéseim visszhangzottak egyfolytában. Bolond ember,nem vén ember!- nevettem magamon,pedig ez a mondás egyáltalán nem ide tartozik. Unalmamban felsorakoztattam egy listát arról,hogy kik szeretnek. Charlie áll az első helyen,mert befogadott. Ciara a másodikon,mert 8 hónapig a gondomat viselte,meg persze a legjobb barátnőm a halál után is. A harmadik helyen-még dobogón- Robert áll. Vele sok szép élményem van,meg egy rossz. Erről a nyakamon lévő heg jutott eszembe,aminek rejtelmeit még sem tudom,nem is akarom. Egyesek már rég elújságolták volna mindenkinek,hogy van egy bazinagy harapás a nyakán,én inkább kusba maradtam. Próbáltam elfelejteni azt amit nem lehet. Az a harapás minden rosszat felidézett,ami valaha életemben átéltem. De kit érdekel az én életem? Már úgy is halott vagyok,szóval mindegy. Most látnom kéne a fényt,nem igaz? Remélem egyszer csak feltűnik az a rohadt fény.

-          Ha megmersz halni én esküszöm lemegyek az alvilágba és még egyszer kinyírlak!- dühöngött „valaki”. Elgondolkoztam a mondat jelentésén. Bizonyára ismerem,de a gondolataim annyira össze vannak a kuszálódva,nem ismerem ki magam benne. Utálom ezt az egészet…vajon mi van a gyerekemmel? Arról miért nem beszél? Hol van? Furcsa,hogy csak most jön rám a pánik. Én hülye! Hisz leestem a lépcsőn…

-          Nem halok meg…- ezt én mondtam?! Szemeim kipattantak,amit azon nyomban meg is bántam. Vakító fényáradat majdnem megvakított. A hirtelen jött fájdalomtól muszáj volt sikítanom. Ugrottam egyet,mire erős kezek szorítása vett körül.

-          Ssss! Nyugalom! – csitított egy női hang. Idegesen rángatózott a testem,jobbra-balra. Az oldalamból folyt a vér,a hasam tüzelt,egyszerűen lehetetlennek tűnt megnyugodnom. Enyhe szúrást éreztem a karomban,majd minden elsötétült…

3 nappal később:

Suttogás. Csak kevés értelmes szót tudtam kiszúrni belőlük. Szerettem volna válaszolni néhány olyan kérdésre,mint például a ki bírod nyitni a szemed?,megmozdítanád az ujjad?,meg  a többi. Soha nem éreztem magam még ennyire elveszettnek. A gondolatim nem maradtak meg egyhelyben,mindig csak dolog körül forogtak. A gyerekemen. A női megérzések állítólag nem csalnak,ami nekem most nagyon rosszat sugall. Ki vigyáz rá,ha én most nem vagyok ott vele? Ki öleli,amikor én nem? Senki. – csak ez az egy válasz jutott eszembe. Szívesen üvöltöttem volna a világnak,hogy fogadják be,ő nem olyan mint én… Mit számit már? Lényegtelen. Segítségért kiáltani olyan,mint a kútba dobni a 25 centest. Azt hiszed valami történni fog,de helyette csak a szokásos ürességet hallod. Hihetetlen,hogy egy másfél évalatt,hogy meg tud változni az ember élete. Azt hiszed most sikerülni fog,aztán mégis elszúrod. Hiányzok egyáltalán valakinek?! – tettem fel a legfájóbb kérdésemet. A választ már nem is gondoltam hozzá,felesleges. Most jönne jól egy szál cigi. Kár,hogy már rég leszoktam,valószínuleg undorodnék tőle.

Hirtelen támadt érzéstől,ébredezni kezdtem. Lehet nem is aludtam. Mi ez? Emberek. Ahhoz túl fehérek. Van köztük pár barnább bőrű. Ijesztőek. Fájdalmas szeretet jelei az arcokon. Mi  a fene? Ki halt meg? Ökölbe szorult a kezem,idegesítettek a kérdéseim. S akkor jött a barna szempár. Aggódó,ideges,fájdalmas,szerelmes,megértő,idegen… Természetesen nem volt annyira „idegen”,mégis evvel a szemmel annak tartottam. Lehetetlen volt elhinni,hogy ő itt van. De kik a többiek? Váratlanul megszólalt…